A szájlégzés, mondhatni, jelenséggé nőtte ki magát. Pedig már 1881-ben megjelent C.Wagner könyve a szájlégzés (Mouth breathing) káros hatásáról. A nyelv izomzati aktivitása, amely számos funkció fontos motorja, megoldhatja a problémát. Tapasztalatok azt mutatják, hogy amennyiben nincs megfelelő kondícióban ez az izomcsoport, amely nem csupán a nyelv, hanem a hozzá kapcsolódó izmok egészét jelenti (orofaciális myofunkció), nagy eséllyel először alkalmi, majd krónikus szájlégzés alakul ki. Mivel a szájon keresztüli légvétel mindenesetben több levegő bevitelével jár, egyenes út a túllégzéshez, amely sajnos nem jelent jobb oxigén felhasználást. (Bohr-hatás, 1904.)
A túllégzés, vagy hiperventilláció egyfajta stresszorra adott válasz, vagyis nő a pulzusszám, megváltozik a légzésszám. Több lesz az ideálisnak tekinthető rövidebb belégzés-hosszabb kilégzés ritmus helyett, a hosszabb, „mély” belégzés és nem teljes kilégzés. Tény, hogy minden esetben túlterheli a szervezetet, amely előbb utóbb hiba próbál egyensúlyra törekedni, egyre több energia-átcsoportosítást végez. Ezért is okoz egy idő után- ez egyénenként változó- valamilyen elváltozást.